Szeptemberben elindult az új szemeszter, ami diákkörünk számára azt jelentette, hogy némi vérfrissítés érkezik. Ez annak rendje és módja szerint teljesült is, szép számmal gyarapodtunk (hol vannak már azok a diákkör alapító 2010-11-es évek, amely társaságnak nagy része már befejezte az egyetemet, többen pedig már vissza is tértek szülőföldjükre).
Sorainkba állt egy felvidéki fiatal kortárs poéta, a kassai Czáboczky Szabolcs, az ELTE BTK hallgatója, aki szabadidejében jobbnál jobb költeményeket alkot, hozzájárulva a kortárs felvidéki magyar költőtársadalom alkotásaihoz.
Az alábbiakban az ő verseit közöljük:
Hétköznapi szlovákiai szemek
Szürke szemek mélyén robog
autóbuszom zasztavkája,
hisz egy bácsi szívén kopog
nyelvem büszke keresztfája.
Minden szavam váddá dermed
megviselt és bús ráncain,
rabként jár az emlékezet
új élete szívláncain.
Pupillája félelmében
homályba fúl sűrű ködként,
mégis futva, én tükörként
olvasok így a szemében:
Élek, félek, mégis holtan –
egykor én is magyar voltam.
2014. június 24.
Etnikai matematika
mégis csak fel kell vetnem a kérdést
érzelemdús ésszerűséggel:
hogyan szorozhatunk lélekkel?
csupán hipotézisnek szánom, és ezentúl is
felhívom a saját figyelmünket
- telefonról, aminek száma „nula-deväť-nula-dva”-ra kezdődik -,
hogy a mások által belénk kalapált jelzők
még mindig gyümölcsözőek a mindennapokon,
tehát ennek jegyében: a toleranciára való jog fenntartva.
(minden vers elején kellene szerepeljen, nemde?)
lehet merő túlzás
lángolni lélekkel, élettel,
mint egy MHD-s bérlettel,
szóval inkább betűkkel, szavakkal
adjunk össze, vonjunk ki, osszunk el és szorozzunk meg.
adjunk össze csecsemőket,
akiknek saját anyjuk tépte ki anyanyelvüket,
amikor a kolozsvári bírót a Markíza riportere
fejezte le,
és a gyermekek apai utasítást és anyai dicséretet
és betűkből összetákolt egykettedes nyelveket
hallottak, amelyek fejükben
megcsömörlöttek
dallam
nélkül.
vonjunk ki mondatot mondatból,
szóból szót, betűből betűt,
és az egyenlőségjel végén
bégető bárányok földjén
termünk: félelem és szükség
ugatnak a szívekben,
hiszen farkasbőrbe bújtak a miniszterek,
mialatt egy rövid sétát tettek a báránykák
a čičergő tistáš mellett,
hogy izé ni, hogy is mondjam, tudod az a niečo
nélkül.
osszunk el sorsokat egymással,
hiszen törtekként törik meg a szellem napvilágát
nap mint nap,
és lassan nincs kit elátkozzon Pusztaszer,
mert Laokoón kígyókkal simogatott kínja
már mesének is „túl magyar”!
nem fáj a földnek és nem fáj a napnak –
beveszünk egy lélekaltatót
és szlovákiai morfiumtól szédülve
alszunk ki
láng
nélkül.
szorozhatunk lélekkel?
hiszen, ha kettőször kettő négy, akkor
mennyi magyarszor szlovák?
heves kérdés.
2014. július 11.
Őszi éjjel a pesti rakparton
(József Attila emlékére)
Melléd ülök, ha nem bánod.
árad az éj, és
gátat vernek a fények,
hidat emelnek
fátyolos hullámmal részeg
lángoló lelkek
a Dunában a Dunán.
mégis megleptek,
hisz csalfán kialudt gyufám
füsttel írt strófát
a szmogon túl az égnek,
őszárnyak ódát
zengve savas mélyben égnek,
akik sárguló
lombok zöldjében félnek,
múlás csöndjében
férges dinnyehéjak égnek
a savas mélyben.
nem úszik itt már semmi,
de most már éhen
kenyeret kellene venni,
ugye, Attila?
van tollam és füzetem:
lila ibolya
vagyok e vad Budapesten.
2014. szeptember 12.
Ha tetszettek Szabi versei, látogasd meg oldalát, ahol a teljes gyűjteménye olvasható: