Egy felvidéki poéta Budapesten

Szeptemberben elindult az új szemeszter, ami diákkörünk számára azt jelentette, hogy némi vérfrissítés érkezik. Ez annak rendje és módja szerint teljesült is, szép számmal gyarapodtunk (hol vannak már azok a diákkör alapító 2010-11-es évek, amely társaságnak nagy része már befejezte az egyetemet, többen pedig már vissza is tértek szülőföldjükre).
Sorainkba állt egy felvidéki fiatal kortárs poéta, a kassai Czáboczky Szabolcs, az ELTE BTK hallgatója, aki szabadidejében jobbnál jobb költeményeket alkot, hozzájárulva a kortárs felvidéki magyar költőtársadalom alkotásaihoz.

Az alábbiakban az ő verseit közöljük:

Hétköznapi szlovákiai szemek

Szürke szemek mélyén robog

autóbuszom zasztavkája,

hisz egy bácsi szívén kopog

nyelvem büszke keresztfája. 

Minden szavam váddá dermed

megviselt és bús ráncain,

rabként jár az emlékezet

új élete szívláncain. 

Pupillája félelmében

homályba fúl sűrű ködként,

mégis futva, én tükörként 

olvasok így a szemében:

Élek, félek, mégis holtan –

egykor én is magyar voltam.
 

2014. június 24.

Etnikai matematika

mégis csak fel kell vetnem a kérdést

érzelemdús ésszerűséggel:

hogyan szorozhatunk lélekkel?

csupán hipotézisnek szánom, és ezentúl is

felhívom a saját figyelmünket

- telefonról, aminek száma „nula-deväť-nula-dva”-ra kezdődik -,

hogy a mások által belénk kalapált jelzők

még mindig gyümölcsözőek a mindennapokon,

tehát ennek jegyében: a toleranciára való jog fenntartva.

(minden vers elején kellene szerepeljen, nemde?) 

lehet merő túlzás

lángolni lélekkel, élettel,

mint egy MHD-s bérlettel,

szóval inkább betűkkel, szavakkal

adjunk össze, vonjunk ki, osszunk el és szorozzunk meg. 

adjunk össze csecsemőket,

akiknek saját anyjuk tépte ki anyanyelvüket,

amikor a kolozsvári bírót a Markíza riportere

fejezte le,

és a gyermekek apai utasítást és anyai dicséretet

és betűkből összetákolt egykettedes nyelveket

hallottak, amelyek fejükben

megcsömörlöttek

dallam

nélkül. 

vonjunk ki mondatot mondatból,

szóból szót, betűből betűt,

és az egyenlőségjel végén

bégető bárányok földjén

termünk: félelem és szükség

ugatnak a szívekben,

hiszen farkasbőrbe bújtak a miniszterek,

mialatt egy rövid sétát tettek a báránykák

a čičergő tistáš mellett,

hogy izé ni, hogy is mondjam, tudod az a niečo

nélkül. 

osszunk el sorsokat egymással,

hiszen törtekként törik meg a szellem napvilágát

nap mint nap,

és lassan nincs kit elátkozzon Pusztaszer,

mert Laokoón kígyókkal simogatott kínja

már mesének is „túl magyar”!

nem fáj a földnek és nem fáj a napnak –

beveszünk egy lélekaltatót

és szlovákiai morfiumtól szédülve

alszunk ki

láng

nélkül. 

szorozhatunk lélekkel?

hiszen, ha kettőször kettő négy, akkor

mennyi magyarszor szlovák?

heves kérdés.

2014. július 11.

 

Őszi éjjel a pesti rakparton

 

(József Attila emlékére) 

Melléd ülök, ha nem bánod.

árad az éj, és

gátat vernek a fények,

hidat emelnek

fátyolos hullámmal részeg 

lángoló lelkek

a Dunában a Dunán.

mégis megleptek,

hisz csalfán kialudt gyufám 

füsttel írt strófát

a szmogon túl az égnek,

őszárnyak ódát

zengve savas mélyben égnek, 

akik sárguló

lombok zöldjében félnek,

múlás csöndjében

férges dinnyehéjak égnek 

a savas mélyben.

nem úszik itt már semmi,

de most már éhen

kenyeret kellene venni, 

ugye, Attila?

van tollam és füzetem:

lila ibolya

vagyok e vad Budapesten.

2014. szeptember 12.

Ha tetszettek Szabi versei, látogasd meg oldalát, ahol a teljes gyűjteménye olvasható:
Kategória: Blog | A közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>