A gimnáziumi érettségi után, 2009 nyarán látogattam először Krasznahorkára, az akkor még erősen diáktábor jelleget viselő nyári ifjúsági találkozóhelyre. Orosz Előd beszélt rá minket, mondván, ideális hely és esemény a gimnázium utáni, egyetemi élet megkezdéséhez. Igaza volt, meghatározó élményekben volt részünk, és annyira jól éreztük magunkat, hogy idén immár hatodik alkalommal vettem részt a táborban. A szlovákiai magyar nyár azóta legnagyobbá vált ifjúsági rendezvénye szerves részét képezi életemnek, sok élmény fűződik a krasznhorkai kempinghez, amelyek mindig sokat fognak nekem jelenteni.
2009-ben még csak egy kiterjedt baráti kör alkotta a tábort. A szervezőség szorosan összefonódott a táborlakókkal, mindösszesen körülbelül 180 vendége volt az eseménynek. Itt ismerkedtünk meg először a különböző diákmozgalmakkal, klubokkal, és az azokat irányító emberekkel. Ennek a tábornak a lakói még értik, amikor azt mondom: a program részeként nyilvántartott Izi-performansz az utolsó napon! A tábor slágere, a Van zenekar Fent és lent című dala még három évig volt az ébresztő dallamom, anélkül, hogy megutáltam volna, hisz olyan szép élmények fűződtek hozzá. Akkor még minden reggel basztak a verebek a jegenyefán, és kötelező volt bevenni a reggeli rumbó adagot is!
2010-ben a legtöbbek számára már ismerősökként sátorral tértünk vissza a táborba (azóta természetesen minden évben), ahol ennek örömére majdnem végig esett az eső. Első alkalommal utaztunk a tábor hivatalos party buszával. Lassan kezdtünk tehát beletanulni a gombaszögi epic dolgokba, a deci rumbó leküldésekor sem fanyalodtunk már el, ugyanakkor a közéleti előadásokon is állandó vendégek voltunk. A táborban ekkor már megtaláltuk mindazt, amire szükségünk volt: közösségünk közéleti kérdéseivel foglalkozó előadások, amelyek nem akarták megmondani, hogy mit gondoljunk, hanem különböző perspektívákat mutattak be, hogy magunk formáljuk nézeteinket, csapatjátékok, koncertek és a szabadság legteljesebb érzése. Jó ismeretségeket sikerült kialakítani, és ennek is köszönhetem, hogy ugyanezen év végén részese lehettem a Budapesten szerveződő felvidéki fiatalok körének, amiből tavaszra a DH legifjabb tagszervezete, a Kaszás Attila Diákkör született, és aktívan kivehettem a részem az alapítás körüli munkákból.
2011-ben már tényleg régi motorosként, de még mindig csak táborlakóként érkeztem. Sajnos későn eszméltem, így lemaradtam a szervezői csapatról, de annál aktívabban vehettem részt a táborlakók számára elérhető eseményeken. Az RTO-val gördültünk be a táborba, amely megadta az alapot az életérzés újbóli felvételéhez. A tábor ekkora már szépen fejlődött, a tavalyi 300 fő után immár 500 ember látogatott el Krasznahorkára. Ez a fejlődés kezdett érezhető lenni a tábor kínálatán is, az egyre profibban megszervezett programok maradéktalan szórakozási lehetőséget biztosítottak. Már a Quimby és a Belga jött zenélni, érezhető volt, hogy ez már több mint egy diáktábor. A rendezvény kezdett fesztivalizálódni, de emellett egy olyan találkozóhellyé is kezdett válni, amilyenre a felvidéki magyar ifjúsági értelmiség már nagyon rég várt. Benne volt a levegőben, hogy ha ez ilyen jól megy tovább, akkor történelmet írunk, valami nagyot alkotunk. Ebből már semmi esetre sem akartam kimaradni, stipi-stopiztam le a szervezői helyet a jövő évre.
2012-ben a szervezői busszal érkeztünk, a kezdetektől részt vettem abban a folyamatban, aminek eredményeképp újra kinőtt a földből a köztudatban immár méltán helyet szerző rendezvény. Érdekes úti beszámolók, a különböző szervezetek szórakoztató sátrainak megjelenése, folyamatos médiajelenlét, parázs politikai viták, a szlovákiai magyar és anyaországi politikai elit java része. Presztízskérdés lett eljönni Gombaszögre, és berobbant az Intim Torna Illegál is, akik azóta a kedvenc zenekarommá váltak. Hol volt már a 2009-es 180-fős társaság? 750 főre duzzadt a tábor, és minifesztiválként kezdték el aposztrofálni. Aki egyik éven eljött ide, jövőre már hozta a cimboráit. A rendezvény fő húzóereje, ami évről évre egyre több embert vonzott ide, nem a billboardok hatásában, hanem a táborban uralkodó hangulatban rejlett. Egy életérzés, a fiatalság attribútumát képező szabadság jelentette azt, ami a Gombaszögi Nyári Tábort igazán naggyá tette. Erre lehetett, és kellett is alapozni, amint azt a történelem is igazolta.
2013 volt a fordulópont a tábor életében. A sajnálatos módon rászervezett martosi rendezvény sok forrást elvont a szervezőktől, ami még több munkát és még nagyobb kockázatot jelentett. Mindannyian tudtuk, hogy nagyot kell villantani, vagy különben eltűnünk a süllyesztőben, és nemhogy megáll a fejlődés, de újra diáktábor státuszba kerülhetünk. Meg szerettük volna tartani a felvidéki ifjúság érdekélődését, és ezt szent célként fogtuk fel. Először kerültem a médiasátor alkalmazásába, így már hivatalból járhattam az érdekesebbnél érdekesebb előadásokra, hogy abból aztán különböző cikkek szülessenek. A program változatos volt: a focibundától, a szexológus előadásán át a már jól bevett és nagy népszerűségnek örvendő politikai kerekasztal beszélgetésekig. Olyan széles érdeklődési skálát fedtek le, hogy mindenki talált magának érdekes programot. A tábor területe kiterjedt a Királyrétre is, hogy még több táborozót tudjunk fogadni, és hogy a koncerteknek otthont adó Nagyszínpad is elkülönült térben jelenjen meg. Ott voltunk, éreztük, tudtuk, láttuk: ez idén baromi nagyra sikerült. Dupla méretű embertömegnek érződött, és az is volt! A tábor duplázni tudott méretben, ez pedig nemcsak azt jelentette, hogy életben marad, hanem hogy győztünk, és mi győztünk a legjobban! (a klasszikus szavaival élve) Nem egy másik rendezvény felett arattunk győzelmet, hanem az mellett! Ezzel győzött a felvidéki magyarság a közéleti iránti nihil és az állandó sztoicizmus fellett. Katartikus élmény volt!
2014-ben is a további fejlődés volt a cél, ami a tábor nem hivatalos eredményei szerint össze is jött (talán még az újbóli duplázás is), de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy többször kiöregedettnek éreztem magam a táborban. Már nem ismertem a jelenlévők 90%-át, mint 2010-ben, csak egy kisebb részét. A közönség nagyban lecserélődött, amellett, hogy 2 év alatt gyakorlatilag három-négyszeresére sikerült növelni a jelenlévők számát. Ez pedig azt jelentette, hogy a tábor átöröklődött, már azoknak is sajátja, akik a kezdeteknél még csak a közelében sem voltak. Egy olyan szilárd alapot sikerült nyernie, ami meghatározó lehet a társadalomban betöltött szerepében. A számok mellett azonban az fontosabb, hogy nemcsak létszámban, de minőségben is sikerült fejlődni. Bár a nagy embertömegek megjelenésével elvesztette kisközösségi jellegét, a családiasságát és az életérzését (Kiééé vaaagy? Melyikéé vaaagy?) megtartotta, egyre több felvidéki fiatal magyar ismerkedhetett meg vele, vált gondolkodásmódja meghatározó részévé.
Gombaszögi vagyok, az új korszak első körös gombaszögi táborozója. Magam sem tudom, milyen formában fogok részt venni a táborban a jövőben (valószínűleg már nem úgy, mint eddig, így itt egy korszak véget is ért), de örökre megmaradok gombaszöginek. Ez az elmúlt hat év olyan komoly hatással volt ifjúkori életemre, hogy ha akarnám, akkor sem tudnám semlegesíteni azokat az érzéseket, amelyek a Gombaszögi Nyári Tábor kapcsán megérintenek. Megtiszteltetés volt együtt dolgozni, szórakozni Veletek. Az idei volt a legnagyobb Gombaszög, talán a legjobb is egyben. Gombaszögi Nyári Tábor, mi így szeretünk!
Tárnok Balázs